Bereczki Nelli – Fejes Gábor interjú

Spartan versenyen sokan megfordulnak, köztük vannak olyan társaink, akik elé az élet nehezebb akadályokat gördített, mégis vállalják a kihívást és hozzáállásukkal, teljesítményükkel példaként járnak előttünk. Következő interjúnkból megismerhetitek Nelli és Gábor történetét.

Mindketten látássérültek vagytok, tudnátok néhány szót mondani arról, hogy ez az állapot minek a következménye?
Nelli: Én koraszülött voltam, az inkubátorban túladagolták az oxigént, aminek következtében levált a retinám. Ez akkoriban gyakori jelenség volt, szerencsére a mai gépek már sokkal “okosabbak”. A bal szememmel egyáltalán nem, a jobbal 3-4 százalékot látok, de ez szerencsére nem romlik tovább.

Gábor: Én egy ritka betegséggel születtem, aminek a neve retinoblastoma, látóideghártya rosszindulatú daganata. Gyerekkoromban vették észre a betegséget, 2 éves koromban műtöttek. Az egyik szememet elvesztettem, a másik körülbelül 15-20 százalékos látással maradt meg. Ez azóta 10 százalék környékére romlott. Bal szemem protézis, jobbra látok valamennyit.

Hogyan tudná ezt egy átlagos látási képességgel bíró ember elképzelni; mi az, amit képesek vagytok látni és mi az, amit már nem?
Őszintén szólva fogalmunk sincs. 😀 De azt gondoljuk, ez így “igazságos”, mert mi sem tudjuk elképzelni, hogyan, mennyit látnak mások. Azért is nehéz ezt megfogalmazni, mert egy dolog az, hogy papíron mennyi a látásmaradványunk, és más az, hogy hogyan tudjuk ezt a mindennapokban használni, kompenzálni azáltal, hogy ebben nőttünk fel, számunkra ez a természetes, és megtanultunk vele boldogulni.

De ha mégis próbálunk támpontokat adni, akkor például térlátása egyikőnknek sincsen, mert ahhoz két szem együttes működése szükséges. A látótér máris több mint a felére csökken. Mivel mindkettőnknek a bal szeme “hiányzik”, így jobban kell forgatni a fejünket, ha balra akarunk nézni.  Részleteket nem annyira látunk, pl. arcvonások, szemszín, stb., csak ha nagyon közel hajolunk. Ugyanez a helyzet a kiírásokkal, szövegekkel, plakátokkal stb. Persze kettőnk látása között is relatíve nagy különbség van, Gábor a nagyobb szövegeket (pl. utcatáblák, házszámok) könnyebben el tudja olvasni, Nelli nem igazán. Önállóan közlekedünk mindketten, de sötétben Nelli fehérbotot használ, mivel ilyenkor már inkább csak a fényeket látja. Gábor sötétben is tud tájékozódni, de sokkal jobban kell figyelnie, és hamarabb elfárad a szeme az átlagosnál. Olvasni, telefonozni, számítógépezni mindketten tudunk, csak segédeszköz szükséges hozzá (pl. nagyító, speciális, ún. “távcső szemüveg”, képernyőnagyító szoftver). Szerencsére mindkettőnk látása elég ahhoz, hogy teljesen önállóan tudjuk élni a mindennapokat. Vannak persze olyan helyzetek, amikor mások segítségét kell kérnünk (például felolvastatjuk, milyen ízű fagyik vannak a cukrászdában), és sokszor kis “trükkökhöz” folyamodunk, például telefonnal lefotózzuk a kiírásokat, és a fényképen belenagyítva már el tudjuk olvasni.

Hogyan ismertétek meg egymást? Az életben is egy pár vagytok és úgy tudjuk, nemsokára összeházasodtok. 🙂
Tulajdonképpen a Spartan kapcsán ismertük meg egymást. Nelli érdeklődött a verseny iránt, és szerette volna megtudni, hogy ez az ő látásával lehetséges-e egyáltalán. Egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak, aki tudta, hogy Gábor már a sokadik versenyén van túl, és megkérte, hogy meséljen Nellinek a tapasztalatairól.
Nelli elkezdett edzésekre járni Gáborhoz, aki ekkor már edzőként is tevékenykedett. Miután elkezdtek edzésen kívül is találkozgatni, onnantól már könnyebben alakultak a dolgok 🙂

Idén májusban történt a leánykérés és 2020 májusában lesz az esküvő. Jó ideig nem került ismét komolyabban szóba a Spartan, inkább a futásra és a funkcionális edzésekre fókuszáltunk. Mivel azonban a Spartan kapcsán ismerkedtünk meg, ezért úgy éreztük, az lenne a hab a tortán, ha még az esküvő előtt teljesíteni tudnánk egy közös versenyt.

A hétköznapokban mivel foglalkoztok?
Gábor: Egy amerikai olajipari cégnél dolgozom pénzügyi területen, a havi zárásokat koordinálom. A teljes állás mellett heti 6 órában személyi edzéseket és csoportos órákat tartok a Suhanj! Fitnessben, amely hazánk első integratív edzőterme. A vendégeim között fogyatékos és ép sportolni vágyók egyaránt vannak.

Nelli: Én szintén teljes állásban dolgozom egy autóipari cégnél, a toborzás-kiválasztásért vagyok felelős. Emellett “hobbiból” sportpszichológusként is tevékenykedem, és amatőr és versenysportolók felkészülését igyekszem segíteni.

Több megmérettetést is teljesítettek már együtt. Mi volt az oka annak, hogy a Spartan versenyei közül a Krynica Sprintre esett a választásotok? Nem mondhatnánk, hogy könnyű pályát céloztatok meg.
Gábor: A döntés Eplényben született meg. Édesapám futott aznap, és mi kimentünk szurkolni. Felvillant bennünk, hogy ezt a versenyt még teljesítenünk “kell” az esküvő előtt. Krynica az én nagy kedvencem a régióban, mindegyik évben itt volt a kedvenc versenyem (Super, Beast, Trifecta Hétvége). Édesapám, öcsém és a barátnője mindenképp indultak volna idén Krynicában, egyébként is elkísértük volna őket, először csak szurkolási, kirándulási céllal, de Eplényben a pálya szélén valahogy jó ötletnek tűnt itt teljesíteni a versenyünket 🙂

Hogyan készültetek a versenyre?
Nelli: Mivel Gábornál a korábbi évek rutinja alapján nem volt kérdés, hogy bármikor, álmából felkeltve is megcsinál egy versenyt, inkább nekem kellett készülnöm. A futás adott volt, mert évek óta heti többször futok, még ha többnyire síkon is. Itt annyi a specifikum, hogy nem önállóan futok, hanem segítővel, egy kötél vagy szalag egy-egy végét fogva. Az erőnléti edzések is az életem szerves részét képezik, szóval az erőnlét és állóképesség részével nem volt problémám,viszont az akadályok többsége teljesen ismeretlen volt számomra. Az, hogy kevesebbet látok, leginkább azoknál az akadályoknál okoz plusz nehézséget, ahol látni kell, hova nyúlsz, mint pl. majomlétra, Twister, multi, vagy nyilván a dárdadobás. Mivel a függeszkedés alapból nehezen ment, a felkészülési idő rövidsége miatt a lógós akadályokat hamar elengedtük, helyettük sok-sok Burpeevel készültem. Gábor leginkább a “mentális” felkészülésben tudott segíteni, végigbeszéltük, milyen akadályokra számíthatok, és hol mire kell figyelnem. És persze jól tolerálta, amikor a fal tetején csimpaszkodva visítottam, hogy szedjen le. 😀

A tervek szerint együtt mentetek volna, ez sajnos nem valósulhatott meg és Nelli végül Gábor nélkül vágott neki az erőpróbának. Mi történt?
Gábor: Ez egy kellemetlen történet. Pénteken kiutaztunk, szombaton a teljes napot végigszurkoltuk, mert édesapám Ultra Trifecta Weekendet csinált végig. Nagyon jól éreztük magunkat, és alig vártuk a vasárnapi megmérettetést. Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy nincs minden rendben. A részletekbe ne menjünk bele, de valószínűleg rotavírus volt a tettes. Délelőtt 6 és délután 1 között semmi nem maradt meg bennem, teljesen legyengültem. Amikor már képes voltam a szállásról kimenni a fesztiválterületre, azonnal befeküdtem a mentőbe, ahol egy infúzió után jobban lettem, de a versenyzés teljesen esélytelen volt. A rajthoz nagy nehezen azért kivonszoltam magamat, majd a célban vártam a többieket.

Nelli kísérőivel sikeresen teljesítette a Sprintet.
Nelli, hogy sikerült a verseny, melyek voltak számodra a legnagyobb kihívást jelentő részek? Milyen érzés volt célba érni?
Nem volt könnyű Gábor nélkül nekivágni. Legszívesebben hagytam volna az egészet a francba, de annyi segítséget és bátorítást kaptunk a szervezőktől és a stábtól, hogy nem volt kérdés, így is megcsinálom. Még a rajtban is kicsit kedvetlenül ácsorogtam, de ahogy nekivágtunk a távnak, hamar feloldódtam. Szuper kezekben voltam! Gábor öccse, Tamás volt a fő kísérőm, ún. guide-om, azaz ő fogta a kötelem másik végét, vagy nehezebb terepen a kezem. Bár előtte csak egyszer futottunk együtt, vérprofin jelezte az egyenetlenségeket, árkokat, gödröket, köveket. Végig segített Gábor és Tamás édesapja (akinek nem mellesleg a hétvégén ez volt a harmadik versenye, mégis maximálisan koncentrált), Tamás barátnője, Dóri (aki Tamással együtt a Sprint előtt lenyomott egy Supert is) és Kinga, aki az előző napot Önkéntesként dolgozta végig. Tökéletesen biztonságban éreztem magam nekik köszönhetően, és valahogy az egésznek olyan hangulata volt, mint egy vicces kirándulás. Inkább játéknak fogtam fel az egészet, a patakban haladó szakaszt kifejezetten élveztem. Ha a már említett “esélytelen” akadályok mellett a legnagyobb kihívást a sziklás-köves, lefelé vezető szakaszok jelentették, mert zavart, hogy a terep miatt nem tudok futni, pedig ott végre lehetne. Aztán vizesen, a murván Burpeezéstől sárosan beértünk a fesztiválterületre, és hihetetlen volt a szurkolás, ami fogadott minket. A tűz átugrása még igényelt némi csapat logisztikát, de a célban már Gábor várt, és végül ő akasztotta a nyakamba az érmet. Egyszerre volt leírhatatlanul jó, és mégis rossz érzés, mert tudom, mennyire szeretett volna végig ott lenni velem.

Terveztek-e a jövőben hasonló kihívásokra felkészülni, teljesíteni?
Nelli: Bár a felkészülés alatt végig hajtogattam, hogy én ezt soha többet, de lássuk be, bőven van rá okunk, hogy még legalább egyszer nekivágjunk… 😉

Kedves Nelli és Gábor, minden tiszteletünk a Tiétek, sok boldogságot és megannyi közös cél elérését kívánjuk Nektek! <3